Megint búcsúzunk, megint emlékezünk, megint temetünk.
Búcsúzunk kedves kollégánktól, Répási Gábornétól, mi így ismertük, így szerepel a dokumentumainkban, tablóinkon.
Emlékezünk Répa Katira, így emlegettük, ez volt az ő kedveskedő beceneve, szemben és a háta mögött is. Tudta, elfogadta, így lett a Herman Répa Katija. Az a törékeny, halk szavú kolléga, akinek tájékozottságára, intelligenciájára, felkészültségére mindig lehetett számítani.
A csendes külső mögött markáns vélemény, a halk mondatok mögött határozott állásfoglalás, a szelídség mögött erő, a visszafogottság mögött nagy szív és mély érzések húzódtak meg.
Idő kellett, hogy megismerjük őt, az elkötelezett embert, az önfeláldozó anyát és tanárt, a folyton művelődő értelmiségit, a technika új csodáit megtanulni képes modern pedagógust.
Kollégák és tanítványok sokasága nevében emlékezünk emberségére, szakmaiságára, elkötelezettségére.
A herman mai lelkülete és színvonala az előző tanárgenerációk alapjai nélkül nem lenne az, ami. A Herman nem lenne ugyanaz Répási Kati nélkül.
