Neve nem „áruvédjegy” – iskolánk, a Herman Ottó Gimnázium ismeri, szereti a névadóját. Mellszobra az első emeleti folyosó végén egy selyemmel letakart emelvényen hallgatja a be- és kicsöngetést, a tanteremből kitóduló diákokat, az órára sorakozókat, látta a hónuk alatt a naplóval a tanáriból kilépőket a papírnaplók korszakában…
Miért Herman Ottó?
Mert úgy érezzük, közünk van hozzá, hiszen egy diósgyőri kincstár kirurgus fiaként született 1835-ben, s mert hat testvérével úgy nőtt föl, hogy nevükön szólította a madarakat, a bokrokat, réti virágokat… Itt, a közelünkben volt gyerek, innen indult útjára: közünk van hozzá. Ízig-vérig magyarrá vált a kis „Karl”, a szepesi szász család sarja, annyira, hogy 1848 márciusában magyarul harsogta a forradalomtól megrészegült Miskolc város népének: „Éljen a szabadság!”, s szép gyöngybetűivel sokszor lemásolta: „Talpra magyar, hí a haza!” Mert a kis Herman Ottó, a líceumi diák gyerekes – naivan a tüzérséghez jelentkezett, ágyút tisztogatni, hazát védeni – hogy inkább haljon meg, mint „sehonnai bitang” legyen…
Kolozsváron 1864-1872 között kezdte sokirányú tevékenységét. Tudományos dolgozatot publikált, hírlapi cikkeket írt, politizált, részt vállalt az Erdélyi Múzeum Egylet programjának megalkotásában és végrehajtásában. Ornitológus volt, aki nem a külsődleges jegyek alapján rendszerezte a madarakat, hanem életmódjuk alapján – Linné nyomdokain haladva.
Az igazi hírnevet az 1876-ban megjelent, kétkötetes, magyar-német nyelvű műve -a Magyarország pókfaunája – hozta meg a számára. 1875-ben Budapestre költözött, a Nemzeti Múzeum állattani osztályának segédőre lett. Aktívan politizált, s néhány év múlva csatlakozott a Függetlenségi Párthoz, 1879 őszén pedig Szeged város képviselőjeként mutatkozott be a parlamentben. Politikus, szaktudós, olvasóegyleteket szervez, előadásokat tart, rendszeresen vállal tudomány-népszerűsítő munkákat. Felfogása szerint a tudomány feladata a hasznosság – szép példája ennek A filoxéra ügyében címmel megírt közleménye, amely segít védekezni a nagy károkat okozó kór ellen.
Herman Ottó – mert nevét már ekkor magyarosan írta – nem elvont szobatudós volt, hanem olyan ember, aki a tudománytól várta a magyarság nemzeti-történelmi tudatának megerősítését, nemzetközi hírnevének megalapozását. Ezért hozta létre a Természetrajzi Füzeteket, hogy általuk a tudományos eredmények külföldre is eljussanak. Mindig megmaradt az egészséges középúton – elutasította a külföldet majmolókat és a provinciálisan elzárkózókat egyaránt. Hatalmas levelezése azt tanúsítja, hogy kiterjedt kapcsolata volt több világhírű természet- és néprajztudóssal.
Ő maga is tudósa volt a néprajznak, népnyelvnek: kiemelkedő jelentőségű A magyar halászat könyve című munkája 1883-ból. Máig használja a szaktudomány ezt a munkáját.
1887-ben felkeresi Turinban Kossuth Lajost, s beszámol a függetlenségi ellenzéki mozgalom helyzetéről; 1888-ban norvégiai útja alkalmával megvizsgálja a madarak világát (Az északi madárhegyek tájáról).
1891-ben egy ház alapozása közben az Avas lábánál három jellegzetes formájú kődarabra bukkannak. Herman Ottó A miskolczi paleolith lelet című tanulmányában bebizonyítja ősi eredetüket, felhívja a figyelmet a pleisztocén kori ősember első nyomára hazánkban. Ő figyel föl a Szeleta-barlangban talált leletekre is.
1893. június 6-án Miskolc városa választja meg országgyűlési képviselőjének. A következő három esztendőben erejét lefoglalja a millenniumi kiállítás előkészítése, a pásztorok és halászok életével foglalkozó rész tervezése és kivitelezése. Munkája képviseli Magyarországot az 1900-as párizsi világkiállításon.
1914-ben – halála évében – jelenik meg a hatalmas népnyelvi anyagot feldolgozó könyve, A magyar pásztorok nyelvkincse.
Polihisztor volt, több tudományág elismert szakembere. Neve, példája azt sugallja minden hermanos diáknak (lám közszóvá magasztosult a vezetékneve!), hogy mindenki előtt nyitva áll a tudomány kapuja. Az egész olyan egyszerűen kezdődik: a madarakkal, amelyeknek a dalára felfigyelünk; néhány régi kődarabbal, amelyre rábukkanunk; egy életmóddal, amelynek tanúi vagyunk… A világ ma is a felfedezőkre, utazókra, szeretettel ráfigyelőkre, tanúkra és megmentőkre vár…