In memoriam – Bialkó Lászlóné
„…mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”
Fájó szívvel értesültünk kollégánk, Bialkó Lászlóné haláláról.
Sajnos minden élniakarása és optimizmusa ellenére elvesztette a küzdelmet a súlyos betegséggel, amely másfél év leforgása alatt legyőzte őt.
A fájdalom döbbenete mellett ott van az emlékidézés: mikor beszéltünk vele, mikor írtunk neki utoljára, a „majd holnap ráírok” immár pótolhatatlan vesztesége. Ott vannak a szép személyes emlékek, a kedvessége, a gyermek- és szakmaszeretete, a lelkiismeretessége, a mások rezdüléseire való fogékonysága.
Közel huszonöt évet dolgozott a Hermanban, tanított kicsiket és nagyokat, orientációt és tagozatot, mindig osztályfőnök volt, az osztályai mindig számíthattak rá.
Szerény egyéniségéből fakadóan nem pályázott csillogó babérokra, ő csak végezte, szerette a munkáját következetesen, céltudatosan, alaposan. Meg tudta szerettetni a biológiát azokkal is, akik nem ezen a vonalon tanultak tovább.
Ugyanakkor képes volt áldozatokat hozni, idős szüleit odaadóan ápolta, mindig ott állt a férje mellett, a kollégái számíthattak rá, ígéreteiben meg lehetett bízni.
Betegsége alatt hiányoltuk a tanáriból, hiánya most vált állandóvá és visszavonhatatlanná.
Nyugodj békében, Krisztina!
Sajnos minden élniakarása és optimizmusa ellenére elvesztette a küzdelmet a súlyos betegséggel, amely másfél év leforgása alatt legyőzte őt.
A fájdalom döbbenete mellett ott van az emlékidézés: mikor beszéltünk vele, mikor írtunk neki utoljára, a „majd holnap ráírok” immár pótolhatatlan vesztesége. Ott vannak a szép személyes emlékek, a kedvessége, a gyermek- és szakmaszeretete, a lelkiismeretessége, a mások rezdüléseire való fogékonysága.
Közel huszonöt évet dolgozott a Hermanban, tanított kicsiket és nagyokat, orientációt és tagozatot, mindig osztályfőnök volt, az osztályai mindig számíthattak rá.
Szerény egyéniségéből fakadóan nem pályázott csillogó babérokra, ő csak végezte, szerette a munkáját következetesen, céltudatosan, alaposan. Meg tudta szerettetni a biológiát azokkal is, akik nem ezen a vonalon tanultak tovább.
Ugyanakkor képes volt áldozatokat hozni, idős szüleit odaadóan ápolta, mindig ott állt a férje mellett, a kollégái számíthattak rá, ígéreteiben meg lehetett bízni.
Betegsége alatt hiányoltuk a tanáriból, hiánya most vált állandóvá és visszavonhatatlanná.
Nyugodj békében, Krisztina!
