London 2024

Ha október 6-án hajnali 3 környékén, a szomszéd házakból valaki kinézett volna a Herman Ottó Gimnázium tornaterme melletti parkolóra, meglepetésére a csöndes utca helyett zsibongó embertömeget látott volna egy emeletes Setra busz mellett várakozni. Ezek voltunk mi, kalandvágyó hermanosok és tanárok, akik úgy határoztak, hogy felkerekednek, és elindulnak meghódítani Angliát. Könnyes búcsút véve a szülőktől elfoglaltuk helyeinket (párszor helyezkedés közben oldalba könyököltük a mellettünk lévőt, nyilván teljesen véletlenül) és nekivágtunk az egy napon át tartó folyamatos egyhelyben ülésnek (amit csak mosdószünetek szakítottak meg). Az esti órákban megkönnyebbülten szálltunk le Aachenben, és foglaltuk el a kis három fős szobáinkat a tranzitszálláson. Kisvártatva nyugovóra is tértünk azzal a naiv gondolattal a fejünkben, hogy így nem fogunk majd a buszon a másik vállának dőlve aludni és sajgó porcikákkal felébredni.
A következő nap már sokkal izgatottabbak voltunk, hiszen célunk már csak egy félnapi utazásra volt tőlünk. Komppal szeltük át a La Manche csatornát, amit módfelett élveztem azért is, mivel itt végre ehettünk oly régen áhított fish and chipset. Kigyönyörködve magunkat a hullámzó tengerben 2 óra hajókázás után kikötöttünk és kisvártatva elértük Canterbury városát, ahol megnéztük a fő nevezetességeket. Hangulatos utcáival hamar szívünkbe lopta magát a város. Estefelé pedig végre megláttuk London fényeit. Nehezen tudom leírni az érzéseimet, az izgalom és megkönnyebbülés keverékeit, hiszen végre kiszabadultunk a buszból, a végre „Itt vagyunk Londonban!” csodáját. A mi befogadó családunk egy tündéri középkorú nőből és az ő fiaiból állt. Nagyon jól megértettük egymást, és nagyon kedvesek voltak velünk. Annyi élményben volt részünk, hogy az elkövetkezendő napok programjait még a hét végére sem tudtuk feldolgozni. Felmásztunk a St. Paul katedrális tornyába (igen sok lépcső volt, és útközben elgondolkoztam megéri-e felmenni, vagy mindenkit félrelökve fussak vissza, de utólag minden megszépül így biztatnék mindenkit, ha ott jár, lépcsőzzön fel, hiszen valami fenomenális volt a kilátás. Személyes taktikám a lépcsőfokok számolása, úgy rövidebbnek tűnik az út. Jártunk a fő nevezetességeknél, például a Big Bennél, a Buckingham palotánál, a British Museumban, a Madame Tussauds-ban (egyik kedvencem volt a múzeum után) és még a London Eye-ra is felültünk. Ne higgye senki, hogy a kalandozásunk csak a nagyváros központjába vezetett! Elmentünk hajóval Greenwich-be, ahol jártunk a Temze alatt átmenő alagútban (így már minden irányból megközelítve a folyót)és a nulladik hosszúsági foknál. Egyértelműen mindenkit magával ragadott a csodálatos mészkősziklák látványa, ismertebb nevén a Seven Sisters sziklák. Itt lehetett a parton sétálni (volt olyan elvetemült, aki a vízbe is bement), vagy elmenni a nem messze álló világítótoronyig. Ezután pedig a tengerparton fekvő Brightonba vitt minket a busz.
Sajnos minden jónak vége szakad egyszer, így az a nap is eljött, hogy haza kellett mennünk. Mindannyiunk számára nagyon gyorsan eltelt ez pár nap, viszont mindegyiket végtelenül élveztük. Hazafelé a Csalagúton keresztül közelítettük meg Franciaországot, így elmondhatjuk, hogy már a tenger alatt is voltunk (ezt is minden irányból megközelítettük csakúgy, mint a Temzét), aztán fél óra múlva megláttuk a fényt az alagút végén. Brüsszelben megálltunk kis időre, megcsodáltuk a főteret, vettünk csokit (ajánlani tudom mindenkinek, meg az elmaradhatatlan gofrit is) utána este újra elértük „szeretett” tranzitszállásunkat. Október 13-a szintén utazással telt, itt már kevésbé voltam lelkes, de hajnali 1-re elértük a mindannyiunk számára ismerős parkolót. Ezzel hivatalosan is lezárult angol utazásunk. Rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak, és egy olyan országot húzhattunk ki a bakancslistánkról, ahova bármikor szívesen visszamennénk.

Brilla Eszter 11/1